BIRÓ B. BALÁZS - SZILVAKÉK - VERSESKÖTET - 2019.







A verseskötet az alábbi linken megtekinthető illetve letölthető tetszés szerint:

https://drive.google.com/file/d/1lOSP_tfswdvTWk3p_E5KCr8noTK3n-iA/view?usp=sharing

 

 Biró B. Balázs: AZ UTOLSÓ SZENT




Nagy város hatalmas rozsdaövezet;
mond a szépség csövek közt hova veszett?
Egyhangú összevisszaság; egy Bábel;
mindenhol az adathordozó kábel.
Az Árnyék világban árnyék élettel
sterilen körülvéve mű fényekkel.
Itt ment egy élő világló kis gyertya
az örömhír utolsó hírmondója.

Nem bámult csak ment
az utolsó szent!

Mögötte graffiti és előtte bűz
itt-ott nagy fém hordókban lobog a tűz.
Ott melegszik a sok világ árvája
átjárja őket a szent glóriája.
Valaki divatos valaki rongyos
őreá nézet elhaladván, pont most.
Neon íve alatt forgalom síkit
de ő nem rezzen,egy fejet se mozdít.

Nem bámult csak ment
az utolsó szent!

A nap narancsosan ragyogtatta be
sugarait a méreggel telt füstbe.
Csak ez az ember világol, egyedül
a mocsokkal és bűzzel nem elegyül.
Lányok rövidnadrágban, fiúk varrva:
mindenféle képek testen, rajzolva.
Nézi is őt megvető mű szemekkel
de csak Bibliáját fogja kezével.

Nem bámult csak ment
az utolsó szent!

Fülledt sóhajok és fegyverropogás
majd rendőr sziréna: fényes-zokogás.
Cyborgok, klónok, droidok és mutánsok
rajta látják most már nem ők a mások.
Ment és glóriája fehéren perzselt
persze e világ mocska jajveszékelt.
Arca egyhangú mint egy ikonképen
így volt ő kiismerhetetlen, eképpen.

Nem bámult csak ment
az utolsó szent!

Aztán egyszer csak megmozdult valami
erjedt tömegből csatlakozott valaki.
Más csillag gyermeke volt ő,eme nő
és mögötte a sor egyre csak nő s nő!
csövesek, vakok, sánták, elesettek:
kiket centrifugával kipörgettek.
és ki úgy érezte, hogy hívják az ment
míg sétált mellette az utolsó szent.


Kép: 
"Modern icon," by Kateryna Bortsova

                                      

                                                       (A kép csak illusztráció)

A KÉK VÁR

A csillaghajó, könnyedén lépett be a bolygó légterébe és leszállt a bolygó felszínén, mint egy kecses szitakötő. S bár erre kikötő nem volt kiépítve mégis stabilan megült a sárgás púder szerű homokon. A hajópalló lágyan sisteregve lenyílt. Okker overallba öltözött szkafanderek másztak elő, - rostéklyuk aranysárga melyen az egész kietlen pusztaság lágyan tükröződött. - akiket hirtelen felkapott a súlytalanság, mint a szél az őszi avart. Nagy ívű könnyed mozdulatokkal ugrottak ki a csillaghajóból. A központi egység – mert volt humorérzéke – a bécsi keringőt sugározta az űrhajósok fülébe, míg azok örömükben szálldostak ide és oda! Aztán egyszer csak az egyik overall észrevett valamit a távolban a nagy forgás közepette. Bele is recsegett a sisakba rejtett rádióba míg a többiek a súlytalanság eufóriájában úsztak és bukfenceztek.

-          Kovács alezredes úr hall engem! Vétel! – szólt bele míg abba maradt a bécsi keringő.

-          Igen? Vétel.

-          Láttam valamit a horizontnál, megnézhetnénk uram! Vétel.

-          S mi az? Vétel.

-          Valami épület féleséget láttam! Vétel.

-          Jól van derítsek fel! Két órát kapnak nem többet. Hárman mennek, maga, Dárdai, és Kiss. Vétel.

-          Értettem uram! Vétel.

-          Rendben akkor megbeszéltük! Vétel.

Ezután a rádió recsegése abbamaradt. Az okker színű szkafanderek elindultak a képződmény felé, a citromsárga homokon nagyokat szökellve.  Az oxigénben igen szegény légkörben mályvaszínnel csillantak meg a hatalmas közeli aszteroida övvel rendelkező égitestek. A szökellésben elfáradt Kiss törte meg a csendet. Rádiója fel reccsent:

-          Azt hiszem jobb lett volna, ha hozzuk a felszínjárót!

-          Ide? – kérdezte az expedíciót vezető Újfi.

-          Igen, Kiss itt csak elakadt volna a homokban!

-          Jaj, ne csináljátok már! Ez erre lett kitalálva.

Újfi válaszolt:

-      De nem elég nagy a bolygó gravitációs mezője. Azt is megkockáztatom, ugyan így lebegne, mint mi!

-          Jól van. – hagyta rá Kiss a másik kettőre.

Közben elérkeztek a mesziről látott objektumhoz. Az okker szkafanderek megpróbáltak megállni, de a súlytalanság miatt ez annyira nem volt egy könnyű feladat. Mire sikerült megállniuk, ismételten megszólalt a sisakrádiójuk:

-          Itt Kovács! Vétel!

-          Háljuk önt uram! Vétel. – szóltak mind az egyszerre a szájuk előtt lévő kis mikrofonba.

-          Ott vannak már? a műszerek szerint megálltak.

-          Igen uram! Jelentem itt állunk az objektum előtt!

-          Remek, itt a hajónál zárlat adódott jelenleg takarék áramforrásról megy minden. A Napelemeket kihelyeztük. Legyenek pontosak! Vétel.

-          Igen uram! Igyekszünk! Vétel.

-          Ne hozzanak semmi feleslegeset, ez parancs! Vétel. Vége.

A rádió ismét elhallgatott.

-          Jól van fiúk halottátok, a parancsot!

Kisvártatva Dárdai szólalt meg.

-          Utálom ezt a rostély! Eltakarja az igazi színeket! Nem látok semmi valódit ebből a bolygóból én ezt felhajtom!

-          Nem ajánlom – hullott vissza a földre Kiss.

-          Miért? – feleselt Dárdai.

-          Mert a kozmikus sugárzást is megszűri ez az aranyozott rostély! – szolt vissza Kiss.

-          Hát nem figyeltél az oktatáson, Kiss!

A veszekedést Újfi zárta rövidre. Az okker sárga szkafander arca megjelent, a felhajtott aranysárga rostély kacsintva csillant, mikor felhajtotta a sisak tetejére. Az üvegbúrából egy fiatal borostás arc bámult ki, akár egy aranyhal. Tettét a társai is követték. Kiss és Dárdai is felhajtották a saját maguk rostélyát. Az ő arcuk is megjelent. Humanoid emberek voltak, a Föld bolygóról, a Tejút kies szegletéből.

-          Na nem jobb igy! – csapta felkaron Dárdai Kisst.

-          De.

-          Urak – szólt Újfi – Nézzük meg ezt az építményt!

A csapat összes tagja megfordult, hogy jól szemügyre vegyék az építményt, a Kék várat.

-           Hát ez valami elképesztő! – Suttogta Dárdai.

-          Igen az! – Válaszolta Kiss.

-          Srácok erre nincsenek szavak! – csatlakozott ámulva Újfi.

Az építmény kékre mázolt kerámia lapokból volt kirakva, akár a bábeli kapu. Sehol máshol a közelben nem volt építmény csak ez az egy. A mázas téglák nem csak kék színben sziporkáztak a napfényben: Középen egy hosszú rózsabokor futott körbe a zikkurat szerű építményen, de ez is a mázas téglák briliáns megmunkálása volt. A falat alul és felül cikkcakkos aranyozott díszítés tette még impozánsabbá. s mid ez csillogott a vakító napfényben!

-          Hogy maradhatott ennyi ideig épségben! Ez bámulatos! – csodálkozott hangosan Dárdai.

-          Micsoda kincsek lehetnek bent!

-          Kiss a parancsnok úr világosan megmondta, hogy nem hozhatunk magunkkal semmit! csak bemegyünk és körülnézünk! Ennyi!

Dárdai nem vett tudomást, az előbbi jelenetről. Csak folytatta a mag kis mondókáját mire a másik kettő ráfigyelt és nem a veszekedésre.

-          Szinte hallom ahogy hívogat! Ti nem halljátok?

-          Mi nem! - felelte Kiss kegyetlen közönyösségel.

-          Figyeljetek jobban! Pszt! – Recsegte Dárdai.

Csöndbe maradtak és vártak. A kék zikkurat csak csillogott a hideg, fagyos kénsárga kozmikus sivatag dűnei között.

-          Én nem is érte…- próbált felcsattanni Újfi.

-          Pszt! Most! – Kiáltott Dárdai!

De a hangszóróból nem jött semmi.

-          Valószínűleg a szószórós értelemben megrészegítetté a látvány! – vettette oda hegykén Kiss.

-          Attól tartok én is! – szólalt ismét Újfi Kiss felé fordulva.

-          Most nézd meg, így mitévők legyünk vele?

-          Kiss, én azt gondolom az a legjobb ha bemegyünk de szedd elő a sugár vetőd. Nem tetszik ez a hely nekem.

Dárdai mit sem törődve velük, csak állt és nézte a csillogó építményt. Odalépett mellé Újfi és Kiss sugár vetővel a kezében.

-          Gyere állj fel a térdelésből! Bemegyünk.

-          Miért van nálatok sugárvető! Olyan békés hely ez!

-          Sose lehet tudni Dárdai! Puff! – szórakozottan Dárdaira célzott a kibiztosítatlan fegyverrel.

-          Ezt azonnal fejezd be Kiss! Ez Parancs! – emelte fel a hangját Újfi.

-          Jól van na, csak viccelődtem!

-          A sajátjainkon sose! Ki mondta? – förmedt rá Újfi.

-          Jól van! Befejeztem, tényleg!

Dárdai közben fellát a térdelésből, de továbbra is kábán nézegette a csillogó kék várat. Újfi elindult, utána a többiek: középen ment Dárdai, hátul pedig Kiss. Így cammogtak be a kapuk nélküli mázas és faragott kerámia lapokkal díszített főkapun. A rózsabokor szerű vonulat belül is folytatódott.

-          Itt lámpára lesz szükségünk! Mindenki kapcsolja fel a sisak lámpáját és a szkafander váll lámpáit! – adta ki a parancsot Újfi.

-          Igenis! – jött a válasz.

A többek úgy is tettek. Mind felkapcsolták a lámpákat, így vágtak neki a zikkurat belsejének. A földről nagy távot megtett izzók bűvköre glóriaként ragyogott a sötétségben s hosszan elnyúlt árnyalakokat ragasztott a padlóra és a falakra. Ahol jártak, amerre forogtak ők is mindig odavetültek, csak egy kicsit előrébb. Így hatan egyre beljebb haladtak az épület belseje felé.

-          Egyre jobban hallom a fejemben! Hív! Már nem bírom elviselni! – sírt fel Dárdai.

-          Mit mond? – Kérdezte Kiss gyanakvó arccal s közben kezében egyre jobban szorongatta a sugárvetőt.

-          Gyere, gyere, gyere! Ezt ismétli folyton! Nem bírom! -  könnyei lecsordultak az arcán.

Dárdai ordítva kiszakadt a sorból és végigviharzott a hosszú folyosón. Nyomában lobogott halogén glóriája.

-          Dárdai! -üvöltötték neki – gyere vissza!

De a férfi nem hallgatott a szóra, csak rohant egyre üvöltve míg el nem tűnt hirtelen fénykörével együtt. Ekkor a többiek is utána rohantak, sugárvető pisztolyukat kibiztosítva. Nehéz dolguk volt mert a gravitáció hiányában mindig a plafonnak ütődtek futás közben ahogy Dárdai. Nagy nehezen utolérték Dárdait. A férfi elesve hevert a sötét nyirkos alagútban, lámpája még mindig fénykört varázsolt köré.

-          Hát ezzel meg mi az ördög történt? – kérdezte Kiss.

-          És azzal mi az ördög történt! Mutatott pisztolyával Újfi a terem közepe felé.

A sisak és váll lámpákból áradó fényoszlop megvillant egy regés rég ott felejtett asztronauta koponyáján. A csontváz mellkasa ki volt szakadva bordástól szkafanderestől egyaránt. A sötét nyilasból most valami rózsa szerű élőlény kezdett kikúszni! Zöld szára volt, mely húsos szirom szerűségben végződött. A szirmok szétnyíltak, torkolatuknál vad állkapcson fogak végződtek melyek csattogtak. Újfi és Kiss nem habozott, lőtt. A vöröses fénysugár becsapódott az élőlénybe. Az idegen organizmus felordított, majd rohamot intézett az asztronauták felé. Mind a ketten futásnak eredtek, már amennyire bírtak. A súlytalanság most hátrányukra volt. Bár Újfi is futásnak eredt a lény elsőként őt vette célba. Süvített az alagút sötétjében a csápja, ráadásul Dárdai teteme is részeire szakadt mikor abból is kikelt egy másik lény. Ez azonnal Újfi lábára tekeredett és egy harapással kitépte a mellkasát, mely lágy rozsa-színességgel szakadt ki. Kiss hátra sem nézett csak szaladt előre. Erőfeszítéseinek hála, kijutott a zikkuratból. A karján lévő beépített, digitális órára pillantott. Az óra két órával későbbi időpontot mutatott. Ideje szólni a parancsnoknak – gondolta.

-          Haló! parancsok! – lihegte a mikrofonba.

-          Igen fiam? Vétel.

-          Parancsnok úr- lihegte tovább - valami élőlényt találtunk, ami mindent felfal, ami az útjába kerül!

-          Egy kukkot nem értek abból, amit mond fiam! Vétel

-          Parancsnok úr! Azonnal el kell hagynunk a bolygót! Azonnal – üvöltött Kiss ahogy a torkán kifért – indítsa be a rakétát.

A csillaghajó már feltűnt a horizonton. Egyre közelebb és közelebb került, lepésről lépésre. Már csak két ugrásra volt. Kiss szinte Látta Kovács őrnagyot amint a pallóhoz tartozó bejáratnál áll a sugárvetőjével.

-          Azonnal húzza le a fejét! – kiáltotta Kovács.

Kiss nem kötekedett, azonnal szófogadót a parancsnak. Kovács ekkor azonnal tüzelt. A piros lövedék telibe kapta a rózsa alakú lényt, Kiss meg be tudott ugrani az űrhajóba, egy nagy és jól célzott ugrassál. Közben Kovács tovább lőtte a lényt, lézernyalábok sora csapódott a rózsa alakú lénybe, míg a rámpa fel nem hajtódott. Ekkor bezáródott az ajtó és egyszerre begyulladtak a rakéták, melyek teljes egészében ellökték a csillaghajót a kénsárga talajtól. Kiss a felemelkedő űrhajó belsejéből még látta amint a rózsa alakú lény visszakozik a zikkuratba. Kiss csak ült az ablak mellet és elmondott egy imát az életért és a két társa lelki üdvért, míg a hajó a mályva színű aszteroida gyűrűs égitestek közé emelkedett, fel a tinta-kék űrbe.

            Lent, pedig a zikkurat úgy csillogott, mint előtte

és bent a testek csak némán hevertek szerteszéjjel.  A bolygó járt körbe pályáján, év jött évre míg a csontvázakról szépen lassan leapadt rózsaszínes lilás ragacsával az élő szövet. S a kék vár és várt a következő áldozatára.                                                                                                                                

2019

A SZIGET

Az ősi csillagképek fénykarcai mögött - melyek halványkéken, de vékonyan csillogtak, kristályosan rezdültek, mint a Hold fényében megrendülő ökörnyál – lágyan elegyedtek a csillagködök neon tarka színei az űr végtelen fekete hátterén.

Hirtelen az egészen kápráztató színkavalkád megremegett egy nagy hullám vonult rajta végig. Aztán még több hullámzás következett. Ezek már szétszabdalták a képet és a foszlányok között vad sötétség tobzódott: a véletlen együtt állasok festményét egy nagy óceánjáró hajó elő hullámai végleg megtörték.

A felhőtlen csendes éjt kürtszó törte meg. A kürtök szürke érctorkai vadul sikítottak, majd elhallgattak. Csak a motor dorombolt, bent a gépház szürke és a hatalmas tátott szájú kazánok narancsos fényétől megvilágított falai között s persze a bíbor és sötét lila hullámok a fekete tengeren. Nagy suhogással nekicsapódtak a szegecselt és fényes szürke hajótest falának, azon szét loccsantak, majd a fedélzeti fényekben szikrázva – mint valami tűzijáték – visszahulltak, visszaolvadtak a tengerbe.

A hajó orrán mindössze egy pár tartózkodott, mögöttük, hátrébb a bárnál állt a tömeg. egy férfi és egy nő. Ily siklott a hajó. A nő vöröses hosszú haja lebegett a menteszélben. Arca kifinomult volt, nőies. Zöldes szeme itta az éji világot: a fedélzeten végigvonuló tarka lampionokat. Hosszú szempilláin át megcsillant a nagy, citromsárga Hold fénye, mely ebből a szögből – ahol a pár állt – ezüst hidat vetett a sötét és hatalmas víztömegre.

-          Pont, mint abban a régi filmben! – nevetett fel a nő.

-          A Titanicra gondolsz? – kérdezte nevetve a mögötte álló férfi.

-          Igen arra! El is felejtettem.

-          És te volnál Rose? – érdeklődött tovább a férfi.

-          Tényleg ő volt a főhős nő!

Eme rövid csevej után elhallgattak és a horizontot figyelték. A nő hajába megint lágyan belekapott a szél, és a mögötte álló fehér szmokingos férfi felöltőjére fújta.

A bár környéke egyre jobban megtelt emberekkel. Szmokingos kiöltözött férfiak és nők szivárogtak a felszínre. Mindenki fiatal volt és üde. S mindenki látni akarta a szigetet, mikor befut a hajó. A pár mellé szépen lassan egyre többen, gyülekeztek, de a félhomályban csak lilás-kékes árnyalakjuk látszódott, melyet itt-ott megtört egy-egy piros és zöld fényfolttal a kifüggesztetett lampionfüzér. A hátulsó tömegrész már teljesen a fekete sötétségbe olvadt.

-          Szerinted messze még a sziget? – nézett hátra, fel, vissza a párjára a vörös hajú nő s szemében megcsillant a lampion éppen reá eső vöröses fénye.

-          Szerintem már nem lehetünk messze - válaszolta a szőke hátrasimított hajú, kék szemű férfi.

-          Nézd én már látom! - szólt a nő.

-          Igen ott! Már én is látom!

Ekkor a tömegből is egyre többen mondták a párjuknak. Itt-ott lehetett hallani a sziget szót. Hirtelen beszélgetések fő témája lett.

-          Hallod? – kérdezte a nő miközben ismét hátra pillantott.

-          Mit életem? – válaszolt a férfi.

-          Mindenki a szigetről beszél!

-          Ó, a sziget! – sóhajtott fel a férfi, mint aki egy derűs Valentin napon a szerelmére gondol.

-          Mi az, te tudsz valamit? – kérdezte a nő megdöbbenve s gyengéden a férfi mellkasára ütött puha kis kézfejével.

-          Te nem olvastad el a prospektust?

-          Miért te igen? - kérdezett vissza a nő az éjjel közepén a lampion fény alatt.

-          Én, igen. – mosolygott derűsen a férfi.

-          Na akkor halljam mit tudsz, amit én nem? – nevetett fel a nő.

Közben szemüket gyorsan a horizontra vetették hátha történt valami változás és úgy ítélték, hogy igen. Egyre közelebb került a sziget, míg a sötét hullámok monoton csapódtak a hajófalnak.

-          Szóval? – nézett kérdőn ismét a nő.

-          Állítólag, - kezdett a magyarázatba a férfi – a szigetet egy védő erőtér veszi körbe. Alaphelyzetben ködöt szimulál két kilométeres körzetben, saját maga körül. Egy hatalmas jeladó sugározza a sziget köré.

A nő csak nézte párját, amint az mesél.

-          Nézd! – szólt hirtelen a férfi. – Már jön is a köd!

A nő hirtelen előre fordult. A lilás vatta szerű köd szinte beterített mindent. A légköri képződmény már elnyelte a hajó orrát. Mikor a fiatal párhoz ért a ködfal mentol-zöld fény világolt fel, minden egyes belépésnél. Ilyenkor egy tized másodpercre látni lehetett az energia kupola méhsejt szerkezetét felvillanni.

            Amikor beért a hajó a kupola alá, mindenki meglepődött, ugyanis a kupola alatt nappal volt. Méz-sárga nap világította meg a türkizkék vizet. Eltűntek a sötét lila habok, átadták helyüket a világos kék fodrozódásnak. A lampionok is lekapcsoltak a hajó fedélzetén, s kialudtak mind a színes égősorok is, a bárpultok hangulatvilágítása is leállt. Mindenki szinte egyszerre emelte kézfejét a szeme elé napellenzőnek, az élelmesebbek ébenfekete napszemüvegeket illesztettek a szemük elé.  S a kupola centrumában ott állt a sziget. Zöldellőn, tujákkal, jukkákkal és pálmafákkal borítva, vakító sárgás fehér homokos tengerparttal.

-          Te ezt végig tudtad? – hunyorgott párjára a nő.

-          Igen, meglepetésnek szántam! – válaszolt a napszemüvegében a férfi.

-          Felvehetem én is a napszemüveged, hogy körülnézzek egy kicsit?

-          Na jó, de csak egy kicsit. – Mosolyodott el a férfi majd átnyújtotta a napszemüveget.

A hajó közben bedokkolt, az erre a célra kiépített szürke beton mólóhoz.

-          Gyere menjünk a csomagunkért! a mólón már kis buszokkal várnak minket. - szólt a férfi.

-          Ezt ilyen mésziről láttad? – válaszolt vicceskedve a nő.

A hajóorrnál álldogáló immár tarkává vedlett tömeg, megindult a kabinok felé a poggyászaikért. A következő pillanatban már matrózok rögzítettek a fémlemezekből összehegesztett és lakkos festékkel lefestett pallókat a szürke de fekete repedésekkel tarkított beton mólóhoz. A messziről májva színné olvadó tömeg lecsorgott a pallókról. Az ott várakozó fehér kisbuszok szivacsként itták fel a tömeget. Ahogy megtelt egy busz, azonnal indult és utána a következő.

 Leérve a beton mólóra – mely alatt ott hullámzott a gyöngyház-kék tenger – egyből átadták csomagjukat a busz sofőrnek és beültek a buszba.

            A buszok egy darabig a tengerpart mellet mentek, majd hirtelen egy enyhén emelkedős útszakasz következett, veszélyesen meredek szakadékokkal. Barnás szürkés árnyalatú tört porózus felületű sziklák, melyeket kontrasztosan keretezett a mozdulatlan árnyék.

            A félórás buszút után, már a szálloda parkolójában állt a busz. A hotel több kisebb egységre tagolódott. Minden épülete mediterrán stílusban épült. A vöröses kiégetett cserepek egymás mellet sorakoztak katonásan a háztetők gerendáján. Az ablakok halványkéken kéklettek, a burok mesterséges egétől. A fehér vagy halvány okker esetleg terméskő falak lágyan verték vissza a mesterséges nap sugarait. A fák, jukkák, pálmák levelei mozdulatlanul álltak, ugyanis a burok alatt teljes szélcsend volt. Az utak a szállásokig sárgás térkővel voltak kirakva. Ahol nem méteres pálmafák álltak ott hatalmas smaragdzöld rétek terültek el, a szállások épületi előtt. S mindenhol a fű szépen egyenletesen volt levágva, sehol egy magasabb szál vagy egy földfolt.

-          Richárd!

-          Igen életem?

-          Ez maga az éden!

-          Igen valóban az, jobb, mint ahogy írták!

A férfi a fehér szmokingban és fekete napszemüvegben enyhén zavartan nézett a párjára. Mögötte a táj homályosan, nagy foltokban egybe olvadt.

-          Nem úgy volt, hogy te nem olvastad el?

-          Én nem is, de te túl sokat emlékszel erre a prospektusra!

-          Csak irigykedsz Leila a memóriámra! – nevetett fel a szőke férfi.

Aztán tovább sodrottak a vidám és elegáns színekbe, ruhákba öltözött tömeggel. Fehér zakók, fekete nadrágok, virág mintás ingek, bordós-barna bőr cipók, narancsos napszemüvegek. Ezek mind-mind sodródtak együtt a tömegben a hatalmas pálmafák alatt, egyre közelebb és közelebb a portához.

            Bent az épület minimál stílusban volt berendezve. Sterilitást árasztott minden. A csiszolt járólapok, a hófehér falak. Ahol túl nagy volt a falfelület, ott egy – egy lézerrel gravírozott kép díszelgett. Viszonylag hamar haladt a tömeg, szétoszlott a szállodák épületei között. Richárd és Leila a porta szintén hófehér pultjánál hamar megkapták a belépéshez szükséges mágneskártyájukat. Ki lépcsőn ki liften ment fel a megfelelő szintre. Richárdék a liftet választották, igaz sorba kellet állniuk míg az üveglapokból összeállított kristálykabin fel és le járkált. Végül is ők is sorra kerültek. A kártyát hamar lehúzták a zárban és fáradtan estek be a szobába. A szobájuk is, ahogy lent a fogadó terem, minimál stílusban volt berendezve.

            Míg kicsomagolták szürke bőröndjeik színes tartalmát Leila megszólalt:

-          Tudod azért nem gondoltam volna, hogy ennyien eljönnek erre az útra!

-          Mármint? – vett ki egy királykék pólót Richárd a műanyag bőröndből a fehér hosszú függöny elött állva.

-          Úgy értem – nyitotta ki Leila az egyik szekrényt - Ez egy elit hely, ha nincsen az apád talán mi sem kerültünk volna ide. Néz körül, meg ez a védőpajzs is. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyre eljutok abból a kis faluból.

-          Ó ugyan – emelkedett fel Richárd egy újabb adag ruhával – ahova én megyek oda te is jönni fogsz! Mosolygott rá a párjára.

Aztán teltek múltak a percek az órák, a napok. A faliórák mutatói csak rótták a köröket, de a búra alatti szélcsendben örökké világolt a méz-sárga nap Már a szigeten lehettek vagy két hete, mikor egy délután kifeküdtek az egyik szépen, egyenletesen lenyírt pázsitra az egyik pálmafa árnyékában. Richard és Leila a változatlan felhő nélküli égboltot, hányat fekve bámulta.

-          Mi lenne – kezdte mondandóját Leila – ha elmennénk kerékpározni!

-          Jó ötlet! - felelte a férfi.

Kis kutatás után az édeni szigeten megtalálták a kerékpár kölcsönzőt. Ott készpénzzel fizettek, majd belevágtak a tekerésbe. Száguldottak napszemüvegben a tükör sima aszfalt úton, le a tengerparthoz, ahol egy másik üdülő falucska húzódott. Ellen forgalom sehol. A széles felfestett aszfaltutakat saját kedvükre használhatták. Két oldalt, a két különböző táj: a pálmarengeteg és a tengerpart elmosódva suhantak el egymás mellet, párhuzamosan. A parton napernyők tarka sátortábora, fürdőző emberek, Piros kis labdák ide oda pattogtak a vízben. Egy bárból zene szólt. Leila és Richárd mosolyogva tekert a mű nap fényében. Napszemüvegükön halvány citrom-sárgásan cikázott végig a mesterséges fényforrás egyik kósza sugara.

Az egész szituáció és maga a sziget is majd kicsattant a boldogságtól. Aztán elértek egy elágazáshoz. A kerékpár tárcsa fékje azonnal működésbe lépett. Mind a ketten befaroltak az úton, egy kisebb féknyomot hagyva maguk után.

-          No merre tovább? – kérdezte Richárd, aki éppen pólóját igazgatta.

-          Itt van ez a kis ösvény, a pálma rengetegbe vezet, menjünk ezen.

-          Rendben – bólintott Richárd majd visszaillesztette a napszemüvegét lebarnult arcára.

Azzal nekiiramodtak. Betekertek a sűrű csalitosba, a kis ösvényen. A kerékpárok vágtattak át a sűrű zölden, míg végül ki nem értek belőle. Egy kisebb meredélyhez jutottak. A kis dzsungel véget ért, barna-feketés vulkanikus sziklavonulat vette át a helyét, mely alatt ott nyugodott örök szélcsendben a tenger. Az ösvény is eltűnt: csupán egy járhatatlan sziklás kis parcella maradt belőle, mi átvezet a túloldalra. Mindketten megálltak.

-          Most mi legyen? – kérdezte Richárd.

-          Átmegyünk! – vágta rá a nő határozottan.

-          Itt?

-          Itt! Mégis hol? Ne aggódj ennyit, menni fog!

-          Jól van, ha te mondod! - hagyta rá a férfi.

Mivel Leila állt elől, így ő ment elsőnek. Épp annyi helyük volt, hogy elférjenek biciklivel és ők maguk is. Leila óvatosan lépdelt, edzőcipője szinte araszolt a szűk meredélyen.

-          Na látod megy ez! – kiáltott fel a nő.

Abban a pillanatban a meredély széle megrepedt és a nő kerékpárostól lezuhant a meredek mélységbe, ahol sötét fogsor szerűén álltak ki a hegyes sziklák.

-          Ne! – kiáltott fel Richárd.

A férfi levette napszemüvegét úgy nézte végig a jelenetet, amint a nő leesik a mélységbe és össze vissza töri magát. Karja kificamodott, lába eltört a durva kövek őrlésé között. Richárd  sokkos lett, nem hitt a szemének. A nőből nem vér folyt, hanem éjfekete olaj. A finom púder szerű borítás felhasadt és színes kábelek tömkelegei lógtak ki a tetemből, melyek narancsosan szikráztak még. A testrészekben még lüktettek a szervomotorok, mint a frissen halt idegvégződések. Richárdban furcsa érzések kavarogtak. A sokktól alig jött ki hang a torkán, pedig legszívesebben ordított volna, de a meglepettségtől alig tudott szólni. Furcsán érezte magát. Bár baleset történt, de mintha nem hiányozna neki a nő. Hogy lehet ez? kérdezte magától. S abban a pillanatban átfutott a fején: „Te jó ég! talán én is gép vagyok!” „Nem, az nem lehet!” – visszakozott a gondolattól. S ekkor megpillantott egy éles követ. „Csak egy mód maradt arra, hogy megtudjam, igen csak egy” – viharzott át a fején. Kezével kinyúlt és felemelte a kőzetet a sziklás talajról és tenyerén egy jó mély vágást ejtett rajta. Eleinte felszisszent de aztán rájött, hogy ez csak a megszokás. Miután megvolt a hasítás a tenyerén eldobta a követ. A sebből zöldes színű zselé kezdet kifolyni. Richárd ismét felemelte a követ és ismét vágott vele és megint és megint és megint. S a kő ismét a húsába vájódott, ismét sebet okozott.

            Hirtelen, Richárd bőre egy kupacban hullt le a földre. A rózsaszínes gumi szerű anyagból zöldes zselé szivárgott. Richárd felemelte a lejtett napszemüvegét. Annak lencséjében nézte meg magát. A fekete foncsorozott lencse mindent tökéletesen visszatükrözött. Richárd eltűnt, egy fém váz nézett bele a napszemüvegekbe, pörgő forgó alkatrészekkel. Piros, sárga és neon zöld kábelekkel, nyáklapokkal, ventilátorral és mindenféle csavaros alkatrésszel.

-          Ne! – ordított a gép, immár torzult pléh hangon.

A gép körbenézett, számításokat végzett milyen mélyen lehet a másik kerékpár. Lemászott érte. Leszerelte a kormányt majd visszamászott vele a bicikliéhez, majd elindult őrült hadjáratára. A gép, mely már egy maradék szikrát nem őrzött Richárdból annyira tekert, amennyire csak bírt. gyorsan kiért a tengerpartos részre, ahol hatalmas riadalmat okozott. Az emberek ordítva futva rohantak előle, de ő csak tekert. Majd az első adandó alkalommal lecsapott a kerékpár kormánnyal, egy középkorú alak fejére. A fej szikrázva vált le. A zárlatos testből hatalmas kékes villámok csaptak ki, amitől görcsösen rángani kezdett az egész szerkezet és szépen lassan leégett róla a bőrszerű borítás, amitől még nagyobb pánik keletkezett. De a gép a biciklin csak tekert a következő áldozathoz és újra lecsapott. A folyamat megismétlődött. A látványra a tengerparton sütkérezők is megijedtek és azok is futásnak iramodtak!

            Egy fehér köpenyes ősz hajú alak bámulta a képernyőt egy steril mentol illatú kékeszöld laboratóriumban. Majd hátra gördült fehér guruló székével és felállt.

-          Jó, eleget láttam. A kísérlet kudarcba fulladt! Azonnal kapcsolják le az összeset!

-          Igen uram! - Jött a válasz a csillogóan steril laboratórium egy másik szegletéből.

A parton hirtelen mindenki összeset, kicsi, fiatal, öreg, nő és férfi. Sőt még a valaha

Richard névre hallgató gép is. A testek némán hevertek, mozdulatlanul mikor hirtelen a strand homokjába két barna bőr cipó lépett. Tudósok voltak mind a ketten. Mint két vakítóan fehér angyal lépdeltek a kísértetiesen néma sziget strandján a dőlt napernyőerdők között. Megszólalt az egyik, belebeszélve a nála lévő kommunikátorba:

-          Kezdhetjük újra az egész kísérletet, egy miatt! Szedjék össze az összeset és vigyék vissza a hajóra! Vége!

A kommunikátor visszarecsegett:

-          Értettük! Vége!

A kommunikátorba beszélő tudós ujja kikapcsolta a kommunikátort. A fiatalabb ekkor hirtelen az idősebb felé fordult és kérdezett.

-          De nem ezért csináltuk ezt az egészet?

-          De! – Vágta oda röviden – csak a többieknek ne szóljon.

Azzal tovább lépdelt a kommunikátorral a kezében, míg a fiatalabb lemaradt és csak állt ott a testekkel borított tengerparton az azúrkék felhőtlen égbolt alatt, ahol örökké süt a méz-sárga nap.

2019. November.